Az 1965-ös indiai-pakisztáni háború története

(részlet)

…

2.1. Az indiai hadsereg

2.1.1 A szárazföldi erők

Az 1950-es évekre Indiáé lett a világ negyedik legnagyobb hadserege. Létszáma a Londoni Times adatai szerint 867 000 fő volt, s ebből 425 000 ember tartozott a szárazföldi erők állományába (más adatok szerint a szárazföldi hadsereg létszáma 600 000 fő volt). Míg 1956-ban csak 1 páncélos és 8 gyalogos hadosztállyal rendelkeztek, addig 1965-ben már 25 hadosztály (ebből 4 valószínűleg ekkor még csak keret-alakulatként létezett) tartozott a szárazföldi erőkhöz. E 25 hadosztályból 10 hegyi hadosztály (2., 4., 5., 6., 8., 17., 23., 27., 39., 57.) volt, 14 gyalogos (3., 7., 9., 10., 11., 12., 14., 15., 19., 20., 25., 26., 36., 54.), és egy páncélos (1.). A páncélos erőkhöz tartozott még egy önálló páncélos dandár (2.), 4 önálló könnyű harckocsi ezred és a gyalogos hadosztályokat támogató 6 páncélos ezred is. Az indiai páncélos egységek összesen 605 db különféle harckocsival rendelkeztek (Centurion, M-4, M-3, AMX-13). A gyalogság és a páncélosok harcát pedig a tüzérség mintegy 600 különféle űrméretű tábori lövege támogatta.

A szárazföldi hadsereg létszámra tehát igen tekintélyes volt. De a gyalogos hadosztályok mind fegyverzetben, mind szervezetileg első világháborús szinten álltak. A páncélos erőknél pedig az egységek többsége a már elavult Shermanekkel, vagy AMX-13-as könnyű-harckocsikkal volt felszerelve, és mindössze 4 ezred volt ellátva a kiváló Centurion harckocsikkal (kb. 200 db).

2.1.2 Az indiai légierő (IAF)

Egy évvel az 1949. január 1-jei tűzszünet után az indiai légierő 6 vadászszázaddal (Spitfire, Tempest, Vampire), egy bombázó századdal (B-24), egy szállító századdal (C-47), egy összekötő századdal, és egy Auster A.O.P. típusú gépekkel felszerelt rajjal rendelkezett.

A fegyvernem fejlesztése még a háború alatt megindult, aminek eredményeként 1948 novemberében megérkezett Angliából az első 3 db Vampire F. Mk. 3 jet vadászrepülőgép. Később megindult a típus gyártása is (az évek során több mint 400 db-ot állítottak rendszerbe e repülőgépből). Az indiai vezetők azonban nemcsak a légierő modernizálásával törődtek, hanem azzal is, hogy az új repülőgéptípusok lehetőleg más és más országokból származzanak. így kívánták ugyanis csökkenteni a repülőerők, s ezáltal az ország kiszolgáltatottságát. Ennek a koncepciónak megfelelően 1953-ban rendszeresítették a franciák által gyártott Dassault Ouragan vadászrepülőgépet, majd 1957-ben a szintén francia Mystere IV vadászgépet is.

Az 1960-as évek elejétől az IAF beszerzéseiben egyre fokozottabban fordult a Szovjetunió felé (ez a harci repülőgép állományban 1965-ben még nem mutatkozott). A kínai-indiai konfliktus után pedig egy nagyszabású fejlesztési terv megvalósításába kezdtek. E terv szerint a légierő állományát néhány éven belül 45 századra és 100 000 főre kellett növelni. Az IAF így 1965-ben az átszervezés állapotában volt, s kb. 55 000 fő és 750 repülőgép tartozott a keretébe. A repülő századok közül 6 vadászszázad Hunterekkel, 4 Mystere IV-gyel, 4 pedig Gnat típusú repülőgépekkel rendelkezett. A vadászbombázók 7 százada Vampire és Ouragan gépekkel repült. A tengerészeti felderítő századot B-24-esekkel, a 3 könnyű bombázó századot Canberra Mk-58-okkal, egy fényképfelderítő századot pedig Canberra Mk-57-ekkel láttak el. A szállító-repülőgépeket 10 századba szervezték: 3 század C-47, 2 század C-119, 2 század AN-12, 1 század DHC-3, 1 század DHC-4 és 1 század IL-14 típusú repülőgéppel volt felszerelve.

A harci egységeken és szállítórepülő századokon kívül még számos alakulat létezett, mint a kisegítő légierő 7 százada, a helikopter századok stb. A gépparkot pedig az Auster A.O.P. 9, Bell 47G, Mi-4, Sikorsky S-55, Alouette II, és III, stb. típusok tették még változatosabbá.

2.1.3 Az indiai haditengerészet

1965-ben kb. 17000 főt számlált. Állományába tartozott a Vikrant repülőgép-hordozó (egyidejűleg 10 Sea Hawk, 4 Alize repülőgép, és 2 Alouette helikopter), 2 cirkáló, 6 romboló és számos kisebb egység. A haditengerészeti légierőhöz 2 Sea Hawk repülőszázad és egy Alize tengeralattjáró-elhárító század tartozott. E flotta birtokában India teljes fölényben volt a pakisztáni haditengerészettel szemben. A háború jellege miatt azonban ez a harcokra nem volt kihatással. Ráadásul a hadiflotta még igen passzívan is viselkedett a küzdelem során.

2.2. A pakisztáni hadsereg

A pakisztáni fegyveres erők összlétszáma 1965-ben 253 000 fő volt. Mivel a pakisztáni vezetés a fő hadszíntérnek a nyugat-pakisztáni határt tartotta, a hadsereg főerői így nyugat-pakisztánban (a mai Pakisztán) állomásoztak. A csapatok elhelyezése mellett eltért a két országrész hadkiegészítési rendszere is. Nyugat-Pakisztánban a hadsereg önkéntesekből állt, míg Kelet-Pakisztánban (a mai Banglades) 1963 augusztusában bevezették a hadkötelezettséget.

A hadsereg fejlesztésének talán legfontosabb állomása az Egyesült Államokkal 1954 májusában megkötött kölcsönös katonai, védelmi szerződés volt. Ennek köszönhetően az Egyesült Államoktól 1954 és 1965 között Pakisztán mintegy 650 millió USA dollár értékű katonai segélyt kapott. A közvetlen anyagi támogatáson kívül fontos volt még, hogy számos pakisztáni tiszt járt tanulmányi úton az USA-ban, vagy kapott ott kiképzést, és további segítséget jelentettek azok az angol és amerikai szakértők is akik a pakisztáni hadsereg kiképzésében vettek részt (1964-ben 2000 (!) amerikai katonai tanácsadó és 8000 (!) szakértő tartózkodott Pakisztánban).

2.2.1 A szárazföldi erők

A szárazföldi csapatok állományába kb. 200 000 katona tarozott. A hadsereg 1965-ben 8 gyalogos (7., 8., 9., 10., 11., 12., 14., 15.) és két páncélos hadosztállyal (1., és 6.) rendelkezett. A 6. páncélos hadosztály azonban ekkor még szervezés alatt állt, s harcképessége a háború kezdetére nem érte el a kívánt szintet. A páncélos csapatoknak összesen kb. 756 db harckocsijuk volt. Ebből kb. 250-300 db M-47/M-48 Patton, 100-150 db M-24 Chaffee, a többi pedig M-4 Sherman volt. A 6. páncélos hadosztály állományában volt még néhány darab M-36-os páncélvadász is. A tüzérség kb. 700 db 125 mm-es, 150 mm-es és 175 mm-es löveggel rendelkezett.

A katonai szakértők szerint a pakisztáni gyalogos hadosztályok tűzereje nagyobb volt, mint az indiai gyalogos hadosztályoké, főleg a páncélelhárítás terén, és a pakisztáni katonák kiképzését is jobbnak tartották.

2.2.2 A pakisztáni légierő (PAF)

Létszáma 1965-ben kb. 15-20 000 fő volt. Az 1949 januári tűzszünet után a légierő repülőgépszükségletét elsősorban angol gépekkel elégítették ki. Azután az amerikai fegyversegély új korszakot nyitott a légierő történetében is. Még 1954-ben megérkeztek az első T-33-as gyakorló-kiképző repülőgépek, majd a következő évben az első F-86 Sabre harcirepülőgépek. Az Egyesült Államok 120 db F-86 Sabre és 12 db F-104 Starfighter vadászrepülőgépet, 28-30 db B-57 bombázót, kb. 18 db T-33-as gyakorló repülőgépet, illetve számos C-130-as, HH-43-as és HU-16-os szállító-repülőgépet, helikoptert jutatott Pakisztánnak.

A harcirepülőgépeket 1965-ban 1 elfogóvadász (F-104A), 4 vadászbombázó (F-86F Sabre), 2 bombázó (B-57B), és 1 felderítő (RT-33A) századba szervezték.

Míg az 1947-48-as háború során az indiai légierő mind minőségileg mind mennyiségileg teljes fölényben volt a pakisztánival szemben, most az amerikai fegyverszállításoknak köszönhetően Pakisztán minőségileg megfelelő erőt tudott szembe állítani a mennyiségileg még mindig jelentős fölényben lévő indiai légierővel szemben.

2.2.3 Haditengerészet

Létszáma 8 250 fő volt és kb. 29 különböző típusú hadihajóval rendelkezett. A pakisztáni flotta legnagyobb egységei a rombolók voltak (egyes adatok szerint rendelkeztek egy cirkálóval is). A haditengerészeti légierő pedig Albatross típusú repülőgépekkel és helikopterekkel volt felszerelve.

4. Kutch

E lakatlan mocsaras terület Nyugat-Pakisztán és India déli határán fekszik, az Indus torkolatától keletre. A hovatartozásáról 1947 óta vita folyik, és a térségben már korábban is rendszeresen voltak határincidensek, de 1965-ig soha nem öltöttek ilyen méretet.

Pakisztán szerint India már 1965 februárjában megkezdte csapatai felkészítését a térségben. Az egységek biztosítását a tenger felől a “Vikrant” repülőgéphordozó látta el 7 romboló és fregatt kíséretében. A katonák és a felszerelés egy részét is az indiai haditengerészet szállította a területre. Mielőtt pedig az indiai csapatok partra szálltak volna, a hadihajók a katonák harci kedvét erősítő lőgyakorlatot tartottak.

Az indiai hadmozdulatokra válaszul a pakisztáni hadvezetés a 8. gyalogos hadosztályt rendelte a térségbe. A hadosztály 51. gyalogos dandára március 7-én Badinba vonult, és itt - még a hadműveleti területen kívül -, vette fel állásait. Másnap a 6. gyalogos dandár szintén parancsot kapott, hogy készüljön fel a határ irányába való előremozgásra. Pár nappal később az 51. gyalogos dandár egyik zászlóalja Kanjarkot területére vonult (ez a hely már a vitatott területen fekszik).

Március 13-ától India elkezdte kitelepíteni közel 50, a határ indiai oldalán fekvő falu muzulmán lakosait, míg az itt élő hindukat állítólag fegyverekkel látták el. Közben megnőtt az őrjáratok száma, és az indiai légierő is szokatlan aktivitást mutatott, számos határsértést követett el.

Március 29-ére a szárazföldön, a vízen és a levegőben folyó katonai tevékenység elérte a tetőpontját, s ekkor már bármelyik pillanatban várható volt a komolyabb fegyveres összecsapás. Erre hamarosan sor is került, mivel a 8. pakisztáni hadosztály parancsnoka, Tika Khan vezérőrnagy megparancsolta az 51. gyalogos dandárnak, hogy foglalja el a Sardar nevű megerősített indiai tábort. Sardart egy indiai zászlóalj védte, jól előkészített védelmi állásokra támaszkodva. A pakisztániaknak április 8/9-e éjjelén az itt lévő három táborból harccal sikerült elfoglalniuk kettőt, míg a harmadikat az indiai csapatok kiürítették. A támadás során a pakisztániak 9 halottat és 16 sebesültet vesztettek (saját állításuk szerint). Az indai veszteségekről a pakisztániak azt mondják, hogy az meghaladta a 100 halottat, és a harcokban 21 foglyot is ejtettek. A pakisztáni csapatok, miután teljesítették feladatukat visszatértek megindulási állásaikba, így az indiai csapatok három nap múlva újra birtokba vették Sardart. Lehetséges azonban, hogy ez a visszatérés a pakisztániak részéről nem volt teljesen önkéntes, mivel április 12-én újabb heves harcokat jelentettek a tudósítók, a hely pontos megnevezése nélkül. Így elképzelhető, hogy a pakisztáni állítással ellentétben, az indiai csapatok harcban foglalták vissza a helyet.

Erre az időre India szerint a kölcsönösen felvonultatott katonák létszáma elérte a 3000-3000 főt. A következő időszak újabb csapatösszevonásokkal telt, április végére a pakisztáni külügyminiszter szóvivője már 18 ezer főre tette a térségben bevetett indiai katonák számát. Bár saját csapataik létszámáról nem nyilatkozott, de megfigyelők szerint a pakisztáni hadsereg is hasonló nagyságú erőket vonultatott fel.

A csapatösszevonások során pakisztáni részről többek között beérkezett a 8. gyalogos hadosztály 6. gyalogos dandára. E dandár azt a parancsot kapta, hogy foglaljon állást Jatrai-tól délre, és akadályozza meg az indiaiak tevékenységét Biar Bet felett. Ez a parancs hamarosan az egyik legnagyobb összecsapássorozathoz vezetett a térségben.

Április 23/24-e éjjelén ugyanis a 6. gyalogos dandár támadásba lendült a 84-es magasági pont ellen, miközben az indiai erők lekötésére és megtévesztésére Chad Bet ellen is rohamot intéztek. Chad Bet-et az indiai 50. ejtőernyős dandár egy egysége tartotta, a védők harcát támogatta egy tüzérezred, és egy aknavetős üteg is. Az indiaiak itt is jól megerősített állásokban helyezkedtek el, de a pakisztáni csapatok átkarolták vonalaikat. Amikor az indiai egységek ezt felismerték, gyors visszavonulásba kezdtek, s ennek során hátrahagyták felszerelésük jelentős részét is. A Chad Bet-nél elért sikeren felbuzdulva a pakisztáni vezetés elhatározta, hogy Biar Bet-et is megtámadják, és itt, tapasztalatszerzés céljából, harckocsikat is be fognak vetni. A támadásra április 26-án került sor, egy század harckocsi, és az őket támogató két század gyalogos részvételével. A roham eredményeként Biar Bet már reggel 7 óra előtt elesett. Az indiaiak azt állítják, hogy e támadás során számos ellenséges harckocsit kilőttek, Pakisztán viszont csak egy jeep, és egy lőszerszállító elvesztését ismerte el.

A kutch-i konfliktus szinte egész ideje alatt folyamatos tárgyalások folytak a békés rendezés érdekében, és végül április 30-án a pakisztáni kormány parancsot adott csapatainak, hogy ne indítsanak újabb támadásokat. Ugyanebben az időben az indiai csapatok is hasonló parancsot kaptak elöljáróiktól. Mivel a monszun megindultával a térség néhány napon belül amúgy is járhatatlan mocsárrá vált - lehetetlenné téve a hadműveleteket -, a békéltető tárgyalások sikerre vezettek, és a felek június 30-án tűzszünetet kötöttek. A diplomaták tehát látszólag sikert értek el, hiszen a harcok Kutch területén véget értek. Ennek ellenére a feszültség nem csökkent lényegesen a két ország között, s hamarosan kitört a háború.

5. A háborúkezdete, harcok Kasmírban

Az 1965-ös háborúval kapcsolatban mind India, mind Pakisztán azt állítja, hogy a harcok kirobbanásáért a másik fél a felelős, s ők tulajdonképpen csak védekezésképpen támadtak.

A háború hivatalosan az 1965. október 23-i tűzszünettel ért véget (bár kisebb összecsapások még ezután is történtek), de az, hogy pontosan mikor kezdődött már nem ennyire egyértelmű. Általában a pakisztáni hadsereg jammui támadásának napját, szeptember elsejét, vagy az indiai hadsereg Punjab-i offenzívájának kezdetét, szeptember 5/6 éjszakáját szokták megjelölni a háború első napjaként. Ténylegesen azonban a harcok már jóval előbb megkezdődtek. 1965 augusztusában ugyanis Kasmírban újabb összecsapásokra került sor, s a kezdeti határincidensekből előbb gerillaháború, majd "szabályos", reguláris egységekkel vívott háború alakult ki. India állítása szerint, augusztus első napjaiban pakisztáni táborokban kiképzett gerillák hatoltak át a tűzszüneti vonalon, s összecsaptak az indiai katonákkal (a gerillák támadását ENSZ megfigyelők is megerősítették, viszont Indiával ellentétben ezt nem tekinteték pakisztáni agressziónak). Bhutto pakisztáni külügyminiszter természetesen tagadta az indiai állítást, s kijelentette, hogy a kasmíriak keltek fel elnyomóik ellen.

Kasmír India által birtokolt részét a XV. indiai hadtest védte. E hadtestnek egy megerősített gyalogos hadosztálya állomásozott Srinagarnál, két másik gyalogos hadosztálya pedig Poonch-ot és Rajauri környékét tartotta. A gerillák számáról csupán azt lehet tudni, hogy néhány ezren voltak, bár van olyan indiai becslés is, amely 40 000 főre teszi létszámukat.

Az indiai katonák és a gerillák között az összecsapások általánossá váltak. Augusztus 12-én például, a gerillák rádiója szerint Srinagartól 30 km-re robbantak ki harcok. Az érintett körzetben az indiai hatóságok kijárási tilalmat rendeltek el. A gerillák közleménye szerint egységeik 6 hidat leromboltak, 40 indiait megöltek, a Srinagar-Jammu utat pedig elvágták. Két nap múlva az indiai miniszterelnök kijelentette, hogy “minden erejével válaszol a kihívásra”, s ez nem bizonyult üres fenyegetésnek. Augusztus 17-én az indiai hadsereg korlátozott támadásba kezdett Kargil térségében, és itt két pakisztáni állást el is foglaltak. Majd augusztus 25-én az indiai csapatok átlépték a tűzszüneti vonalat, és megkezdték hadműveleteiket az Azad Kasmíri területeken (a Pakisztán által birtokolt kasmíri terület neve).

Az indiai csapatok a határ több pontján is akcióba léptek. Az első támadást a Haji Pir hágó körzetében indították, Baharat Gali ellen. A helyet a gerillák egy százada védte. Az indiai 1. ejtőernyős zászlóalj rohama, bár hosszas tüzérségi előkészítés után indult meg, sikertelen maradt. A védők saját állításuk szerint 2 halottat és 10 sebesültet vesztettek, ugyanakkor az ellenség veszteségét csak halottakban legkevesebb 150 főre becsülték. A sikertelen kísérlet nem törte meg az indiaiak harci kedvét (veszteségeik valószínűleg meg sem közelítették a pakisztániak becslését), s augusztus 27-én éjjel újabb támadást indítottak. Ezúttal egy zászlóalj frontális rohammal próbálta lekötni a védők figyelmét, míg egy másik zászlóalj megkísérelte megkerülni arcvonalukat. E támadás következtében a védők újabb 36 embert vesztettek, és kénytelenek voltak feladni állásaikat.

Bedorit, Baharat Galival körübelül egyidőben érte az indiai támadás. Az itt védekező pakisztáni század utánpótlási vonalait sikerült elvágni, majd négy napos ostrom után, augusztus 28-án az indiai katonák bevették a helyet. E sikerek miatt a pakisztáni hadvezetés reguláris egységeket irányított a térségbe. Ezek az erők megállították az indiai előrenyomulást, és stabilizálták a helyzetet.

Mivel a Poonch térségében védekező indiai egységek kezdetben passzívan viselkedtek, a szabadcsapatok itt sikeresen tevékenykedtek, s akcióikkal a helyőrséget szorongatták. Augusztus 30-án azonban megváltozott a helyzet. Az indiaiak észak felé támadásba lendültek, majd az indiai tüzérség tűz alá vette Chand Tekri-t. Bár a szeptember 2-ai támadást a védők visszaverték, a gerillák helyzete így sem volt rózsás.

Ezek az indiai győzelmek a pakisztáni hadvezetést arra ösztönözték, hogy reguláris egységek bevetésével támadást kezdjen az indiai csapatok utánpótlási vonala ellen, s így közvetett módon tehermentesítse a szabadcsapatokat. E támadásnak Bhimber térségéből kiindulva Akhnurt kellett fenyegetnie (Akhnur elfoglalásával elvághatták az északon harcoló indiai erők utánpótlási vonalát). A hadművelet a “Grand Slam” nevet kapta, és a pakisztáni hadsereg 12. gyalogos hadosztálya (102. gyalogos dandár, 4. Azad Kasmír dandár) és a 7. gyalogos hadosztály 10. gyalogos dandára vett részt benne. A terület katonai jelentőségével az indiai vezérkar is tisztában volt. Ezért már korábban a térségbe irányították a 10. gyalogos hadosztályt, a 191. önálló gyalogos dandárt, és a 93. gyalogos dandár részeit.

A hadművelet szeptember 1-jén indult meg, s a tüzérségi előkészítés után megkezdődő pakisztáni támadás már a délelőtt folyamán jelentős sikereket ért el. Az indiaiak AMX harckocsik, és a légierő bevetésével próbálták megakadályozni a pakisztáni előretörést, nem sok sikerrel. A három pakisztáni dandárból csupán a 4. Azad Kasmír előrenyomulását tudták feltartóztatni Pir Jamal-nál, és a környező falvaknál.

Szeptember 2-án a 102. és 10. pakisztáni gyalogosdandár kijutott a Tawi folyó vonalára. A délután folyamán a 10. dandárnak sikerült hídfőt létesítenie a folyó túlsó partján, estére pedig a dandár mindkét gyalogos zászlóalja a hídfőben volt. A 4. Azad Kasmír dandár is felújította támadását, és heves harcok után sikerült bevennie Pir Jamal-t.

A pakisztáni csapatok előretörése szeptember 3-án is folytatódott, és másnap a 10. gyalogos dandár elérte Jurian körzetét. Szeptember 4-én az indiai egységek több ellentámadást indítottak, ám ezeket a pakisztáni katonák rendre visszaverték, és bár Jurian körül az indiai csapatok rövid időre megállították az ellenséget, a város szeptember 5-én reggel mégis elesett.

E sikerek ellenére a pakisztáni támadás előbb lelassult, majd másnap, szeptember 6-án megtorpant. Ennek több oka volt. A terepadottságok megnehezítették a támadók dolgát, és megerősödött az indiai csapatok ellenállása is. Az indiai légierő is folyamatosan támadta a pakisztáni egységeket. De a legfontosabb, hogy szeptember 6-án az indiai hadsereg nagy erejű offenzívába kezdett Lahore és Sialkot térségében. A kasmíri és jammui hadszíntér így másodlagossá vált.

…

Babos László

Vissza a kezdőlapra